Máig tartó kalandozásunk olyan apró felismerésekkel indult, mint Petőfi Sándor Alku, illetve Hegyen ülök c. versének közismertnek mondható folklorizálódott változatai a Szigetközből, vagy nem ritkán a széki népzenéből. Az izgalmak azonban az iskolapéldák után kezdődtek. A tudatos keresgélés, összefüggések kutatása, a célzott ismeretszerzés után megérdemelt jutalomként lassan, szinte maguktól álltak össze a darabkák, találkoztak a szálak, s végül azóta is jártunkban, keltünkben újabb kincsek találnak meg, ahogy nemrég a bukovinai népdalok között a Czuczor Gergelyhez kapcsolható Én ültettem a rózsafát néhány strófája.
A paraszti kultúrának természetszerűleg mindig is voltak külső táplálói, az 1830-40-es évek mégis különleges. Ekkorra távolodott el olyannyira a magyar költészet saját gyökereitől, s vált külföldi minták követőjévé, hogy a kor eszméivel, a nemzeti múlt, s értékek keresésével összhangban az irodalom megújulása is sürgetővé vált. Az irodalmi életben egyre támogatottabbá vált a gondolat, hogy, hogy az írók elé példaként állítsák a népköltészetet, s erre alapozva teremtsék újra az igazi nemzeti költészetet. Erdélyi János filológus, költő, esztéta Bartókkal rokon gondolatát idézve: „a népköltészet olyan a müvelt írókénak, mint törzsök a virágnak.” Ennek az érdeklődésnek köszönhetjük tehát az első intézményes gyűjtések megindulását. Kiemelkedő munka az Erdélyi szerkesztette és gondozta Népdalok és Mondák három kötete, amely az országos felhívásnak, s a vidéki értelmiség lelkesedésének köszönhetően kiválóan illusztrálja a népies szövegek szerzőség, s eredet szempontjából sokszínű kavalkádját, tükrözi az aktuális tudást, hagyományt, melyben egymás mellett élnek valódi népdalok, műdalok, ponyvák, s a közköltészet kéziratos emlékei. Ezekből a kiadványokból aztán nem csupán a művelt közönség meríthetett ihletet, hanem ez a korabeli nézetek alapján megszűrt anyag immár a műdalokkal együtt visszajutott a néphez nagy hatást téve a szájhagyomány műfajainak, témáinak további alakulására. Ezért is fontos megismernünk a műdalok eszköztárát, kedvelt tematikáit, ízét, nézőpontját. Ennek okán a koncert megszokott szereplői a betyár, szolgalegény, a csaplárosné, a szőke leány, barna legény, gólyamadár, édes rózsák, kedves galambok...

A szövegek mögött pedig költő egyéniségek rejtőznek személyes történetükkel, akiknek népköltészettel való viszonya, célközönsége, saját dalainak motivációja egészen különböző volt. Volt, aki műveltebb közönségének akart valamiféle régi-új kuriózummal szolgálni, s volt, aki a népnek akarta nevelő célzattal, csinosabb formában visszajuttatni sajátját. Ritkán hallani Vörösmarty Mihály alig néhány, mégis természetes hangú népies költeményéről, melyek minden programosság nélkül simulnak bele az életműbe. Vitkovics Mihályt, Kisfaludy Károlyt és Czuczor Gergelyt viszont épp műnépdalaikról ismerhetjük. Az ő költeményeik már nagyon markánsan, tudatosan igyekeznek megragadni a népi ízt, felhasználni jellemzőnek érzett zsánereket, fordulatokat. Születtek közben eredeti, jól sikerült strófák is, amelyek így átjutottak a szájhagyomány rostáján (Czuczor Gergely: Szántó legény dala (1842), A szerelem betegje), de meglepő módon egy-egy csinos románc is felbukkant később a népdalok között. Ilyen kakukktojásként hallható tőlünk Czuczor Gergely Eprésző leánya. A jellemzően felülről, s kívülről szemlélő alkotók mellett a kevésbé ismert erdélyi születésű Szentiváni Mihály (Szolgalegény dala, 1840) egyedülállóan ragadta meg a szegény ember sorsát, belső fájdalmát, ahogy a csak népdalokat író Szakál Lajos is (pl. Megkövetem a nagyságos vármegyét, 1843), így nem csoda ha soraik több erdélyi népdalból is visszacsengnek.

A népi átvételek számát tekintve Petőfi Sándor és Czuczor Gergely költeményei járnak az élen, így koncertjeinken is főképp az ő 19. századi népzenei gyűjtésekből ismert folklorizálódott dalait mutatjuk be autentikus népzenei előadásmódban. Egy dalformában íródott költemény kiválóságát pedig mi sem bizonyítja jobban, minthogy már a kortárs zenészeket is megihlette, s gyakran népszínművek betéteiként váltak közismertté. Koncertünkön ezért a korabeli dallammal összeforrt formájában adjuk elő például Vörösmarty Puszta csárda (1829) és Szentiváni Mihály Szolgalegény dala (1840) c. versét. Kitüntetett szerepet kapott Petőfi A virágnak megtiltani nem lehet kezdetű klasszikusa. Az erre épülő összeállítás sűríti magába az egész koncert esszenciáját, ezzel a szöveggel utazunk vissza a magyarszováti keservestől majd táncdaltól egy verbunkoson át a jóval derűsebb Egressy Béni által megzenésített változathoz. Szövegek és dallamok egymásra találásait fejtegetjük tehát különböző korokból, más-más stílusárnyalattal.

„Szomorú a magyar nóta,
Háromszáz esztendő óta.
Néhol sebes – kitáncolom.
Néhol lassú – eldanolom.

Három a’ táncz mindhalálig,
Ki világos, kivirradtig;
Háromszor iszik a’ magyar,
De háromszor jót is akar.

Egy a’ madár a’ hangjával,
Egy az érzés a’ nótával.
Mi a’ nótám az a’ szívem,
– Bús Péternek hívnak engem.’’

(részlet Erdélyi János Magyar leány c. költeményéből)

Sárközi-Lindner Zsófia